mizuj's

 Kedves hallgatóink, az ehavi elgondolkodtató poszt következik. Az egész történet azzal kezdődött, hogy két hete péntek este enyhén bedobta a törülközőt a Montém. Az érintőpanel minden gombra az eggyel balra lévőt vette be, ld. Menü helyett Névjegyek, Névjegyek esetében Billentyűzet, az esetek erős 80%-ában. Ment is a T-Mobilhoz hétfőn, akik szépen lepasszolták a garanciális szerviznek. Ezeknél meg az a nagy helyzet, hogy csak arra a számra hajlandóak sms-t küldeni, ha kész a készülék (hehe) amire azt megvetted. Ergo lehettek akárhányan a családban, ők csak neked üzennek. Ergo legyen otthon egy tartalék telefon, amibe gyorsban be lehet implantálni a SIM-et. Nekünk szerncsére 2 is van, lévén egy ideje nem szokás eladni a régi telefont, ha nem meghibásodás miatt cserélünk. Szóval édesapám "régi" Nokia 6131-esével futkorásztam pár napig, egész pontosan máig. Igaz már pénteken jeleztek a Segíthetek Lajosék, hogy lehet átvenni, na de ugye hétvégén nincs szerviz. Szóval ma mentünk, papír villant, minden *1 perces néma csend annak tiszteletére, hogy a T-Mobile üzleteiben nagyon gyorsan ügyintézhetnek az aranykártyások*
mondja az ember, hogy "Érintőpanel-csere, szoftverfrissítés". Na, itt kezdődnek a gázok.
Először vegyük azt, hogy a Nokia ezalatt az egy hét alatt minden gond nélkül helyettesítette a Samsungot, talán csak az USB, a jobb kamera és az érintőképernyő hiányzott. Ez eleve elgondolkodtató, hisz az már legalább egy 4-5 éves telefon. Igen, most a fiatalember hurrog a hátsó sorban, de ez így van, fél évtized alatt 3 olyan dolog tudott belekerülni egy mobiltelefonba, ami nekem fontos. Biztos emlékeztek még, az ezred első éveiben itthon még a Nokia 3210 és 3310 volt a néptelefon, és ha valakinek már egy színes kijelzős készüléke volt, leborultak a lábaihoz a népek. Nem, nem mondom, hogy így volt jól. De nagyon fontos lenne észrevenni azt, hogy ahová a mai telefonok eljutottak (PC-nél magasabb eladási darabszámokat produkálnak, bizony, a számítógépnél) az a szint már a kihasználhatóság határait feszegeti. Ez persze jó dolog, mert egy csomó minden belefér egy olyan szerkezetbe, amibe régen "csak" egy telefon. Az Apple-nél láthatóan a tökéletes/mindenkori csúcsmobil létrehozására törekszenek, az Androidnál arra, hogy amit csinálnak, az jó legyen a felhasználónak (bocs, persze az iPhone is jó nekünk, de közvetve), viszont évente új és új csúcsmodellek jönnek ki. Az iOS alá például nagyjából egyéves ciklusokban kerül új telefon, és bizony a tavaly debütált Samsung Galaxy S és HTC Desire is már a második generációnál tartanak. És amit látunk az szoftverfrissítések alkalmával ezeknél (megugró felbontás, felbukkanó multitasking és társai) bizony nem más, mint egy epic fail. A tény, hogy a telefonok ezt hardveresen simán tudják, de mi csak akkor élvezhetjük, ha a piaci helyzet úgy alakul (avagy sufnituning jailbreak/rooting műveletet végzünk és utána átprogramozgatjuk a készüléket, amit persze egyik kedves olvasó/szerkesztő sem csinál) elszomorító. Miért akkor kapok én multitaskot, ha Jancsika megveszi a HTC Incredible S-t (ami egyébként sima hardveres/nagyon apró szoftveres tuningot kapott, érdekes visszacsatolás) és ezért az Android szekere épp jobban megy? Miért nem kapok meg a többoldalas szerződésekért, a leszurkolt saját pénzemért mindent, amire a telefonom képes lenne? És hogy van az, hogy meg sem próbálják szerelni az érintőpanelemet, vagy mondjuk prediktív védelemként egy kalibrációs lehetőséget applikálni a telefonba?
Megmondom, miért. Azért, mert ez nem az, aminek látszik. Nem arról szól, hogy nekem, vagy neked jó legyen, hanem arról, hogy azt érezzük, miközben fizetünk érte. Ez az, amiért okosan kell mobilt választani. Mert ez a pénzről szól.